Ahol a Dráva vadregényes kanyarulatai az ártéri erdők
mélyén sötétednek, és ahol a pára úgy üli meg a vidéket,
mint egy nehéz, elfeledett szemfedő, ott kezdődik a
drávaszentesi kőkecske birodalma. Ez a történet nem
csupán a múltról szól, hanem egy olyan láthatatlan
jelenlétről, amely évszázadok óta ott kísért Barcs
külterületén, a sűrű nádasok és a sunyi mocsarak
peremén.
A legenda szerint, amikor a török félhold alkonyodni kezdett Somogyban, a kivonuló seregek nem csupán port és pusztulást hagytak maguk után. A Dráva menti síkságon, ahol a föld ma is minden lépésnél másként dobban, a menekülők súlyos titkot bíztak a talajra. Az összerabolt aranyat, a véres hadizsákmányt nem egyszerű ládákba rejtették, hanem kőből faragott, üreges testű állatszobrokba – leggyakrabban egy különös, természetellenesen merev kecskealakba – forrasztották bele.
Ezek a kőbe zárt kincsek azonban nem passzív tárgyak. A drávaszentesi szájhagyomány szerint a kőkecske egyfajta néma őrszemként figyeli a vidéket. Nem mutatja meg magát a verőfényes délutánokon; alakja csak akkor válik el a környezetétől, amikor a holdfény ezüstje éppen olyan szögben törik meg az ártéri fák gallyain, hogy az árnyékok életre kelnek.
Ilyenkor, a sötétség leple alatt a kő megmoccan, helyet változtat, vagy éppen halkan megcsikordul, hogy elvezesse a kapzsikat a biztos pusztulásba, a Dráva feneketlen holtágai felé.
A Dráva Kapu Bemutatóközpont modern falai között ma is érezni ezt a kettősséget. Miközben a látogató a távcsövén keresztül a természet ritka kincseit figyeli, a kultúrtörténeti kiállítások mélyén ott bujkálnak a somogyi kincsmondák sötétebb tónusai.
A tanösvények mentén heverő, mohával benőtt, furcsa formájú sziklák láttán a kiránduló önkéntelenül is megtorpan. Vajon csak az erózió formálta ezt a követ, vagy egy ősi, üreges szobor hátát simítja éppen a szél?
A kőkecske nem csupán aranyat őriz, hanem a múlt nehéz csendjét is. Egyfajta átjáró ő a valóság és a mítosz között, egy szimbólum, amely arra emlékeztet, hogy ezen a vidéken a föld mélye többet rejt, mint amennyit a szem befogadhat. Drávaszentesen a természet nemcsak díszlet, hanem egy hatalmas, élő emlékkönyv, amelynek lapjai közé a történelem belefagyasztotta a maga kőből faragott titkait.
Vajon hányan mentek már el mellette anélkül, hogy tudták volna: csupán egy kőhajításnyira állnak a törökök elátkozott kincsétől? És vajon Ön, ha a szél a fűzfák között megreccsen, meg merné-e keresni a tekintetével azt a mozdulatlan, kőbe dermedt sziluettet az éjszakában?
Köszönöm Rózsás Mártonnak az érdekes tippet a mai napindítóhoz!
